Éjszaka egyikük sem tudott aludni. A két utazó Elina szavain törte az agyát. Tudták, hogy nagyon komoly dologról van szó és hogy amire készülnek akár az életükbe is kerülhet. Gonosz alakváltó manó, kimondhatatlan nevű varázsló, napgyermek… Ilyeneket eddig csak nagy legendákban hallottak. Vagy tán még ott sem. Ott a jó győz, a gonosz pusztul. Ez most más. Róluk van szó és nem holmi mendemondáról. Mi van ha nem elég bátor a szívük és a kaland során cserben hagyja őket? Mi van ha nem elég éles az eszük és az ellenség túl jár rajta?
Elina nem gondolkozott ilyesmin, már nem. Tudta, hogy egyszer eljön ez a nap és egyszer fel kell vennie a harcot az Emberiség oldalán. Azt is tudta, hogy a két idegent nem a véletlen sodorta hozzá. Vagy ha mégis, úgy okkal tette. Megjövendölték az istenek ezért egy pillanatig sem kételkedett segítőkészségükben s bátorságukban sem.
Korán keltek, nem aludtak sokat. Mégis, a reggeli tea elfogyasztása után – amit Elina készített – frissnek és erősnek érezték magukat. Mintha varázsereje lett volna.
- Öltözzetek fel jó melegen, hideg lesz. – Szólalt meg a lány.
Az Óriás picit értetlenül nézett. Tóbiás az ablakhoz lépett és amit látott, az őt is meghökkentette. Amerre a szem ellátott végtelen havas csillogás. Tegnap óta méteresre duzzadt a sötét-zöld mező hófehér kristályruhája.
- Tegyél úgy, ahogy Elina szólt, Óriás barátom – Szólalt meg Tóbiás, hangján a meghökkenés legkisebb jele nélkül.
A csomagok nagy részét az Óriás cipelte, hisz neki meg sem kottyant a súly. Tóbiás csak a legszükségesebbeket tette zsákjába. Egy kis harapnivaló és víz. És persze egyikőjük nyakából sem hiányozhattak az Elinától kapott medálok, melyek útjukat segítik, életüket védelmezik.
Így indultak hosszú és kalandos útjukra…
A házból Észak-kelet felé vették az irány és elhaladtak a tó mellett. Az Óriás szomorúan vette tudomásul, hogy ahol tegnap még a barátjával játszott, most fenékig be van fagyva. Tóbiás is rápillantott, de el is terelte gondolatait a tóról, melynek dermedt némasága megrémítette.
- Tulajdonképpen most hová is tartunk? – Kérdezte meg nagy sokára az Óriás.
- Először át kell hatolnunk az Elfeledett Erdő sűrűjén. Éjszakára el is érhetjük a szélét, ahol tábort verünk. Attól a ponttól kezdve nagyon óvatosnak kell lennünk. Xerox ereje hatalmas. Az erdő már évszázadok óta az ő uralma alatt áll. Ott nem lesznek barátok, nem lesznek virágok, nem lesznek színek. Csak az örök sötétség.
- Húú, de félelmetes – viccelődött Tóbiás.
- Még senkinek nem sikerült onnan élve kijutnia… - Szólt rá mogorván a lány.
A vitéz lesütötte a szemét és tovább hallgatta, merre is visz az útjuk. Néhány másodperc után Elina folytatta.
- Szóval… Nem bízhattok meg senkiben. A Gonosz nagyon leleményes és ezer arca van. Gondoljatok csak a kis zöld manóra… Amíg meg nem érkezünk a Dragor hegység lábához, a veszedelem millió szempárként fog ránk lesni. Legyetek résen. Ott aztán találkozni fogunk néhány napgyermekkel. Bízzunk benne, hogy őket még nem találták meg Xerox alattomos küldöttei.
Az elkövetkezendő órák szótlanul teltek. Csak a hó ropogása hallatszott alattuk. Nem igazán lehetett megállapítani mennyi ideje lehetnek úton, az égboltot és vele együtt a napot is egy összefüggő sötét-szürke, vastag, fátyolszerű réteg takarta el, megakadályozva ezzel a napsugarak útját. Legfeljebb abból tudhatták, későre jár, hogy gyomruk korgása szép lassan elnyomta az alattuk recsegő havat. Se az Óriás, se Tóbiás nem mertek szólni. Ha egy ilyen pici lány bírja evés nélkül, akkor bizony ők is. Csak remélték, hogy hamarosan megérkeznek valahova, ahol talán tábort is vernek, és akkor talán esznek is végre…
Időközben majdnem teljesen besötétedett. Léptük lassult. Elfáradtak.
- Látom elfáradtatok, most megállunk és tábort verünk. Innen egy órányi járóföldre van az Elfeledett Erdő. Közelebb nem érdemes menni, meg aztán veszélyes is.
- Itt nem az? – Kérdezte hirtelen az Óriás, de olyan félelemmel a szemében, mint a kisgyerek, aki riadtan kéri meg az anyukáját, hogy még ne fújja el a gyertyát, mert fél a sötétben.
Elina egy bájos mosollyal válaszolt az Óriásnak, aki ezután tökéletes biztonságban érezte magát.
Egy kiugró sziklaperem alatt raktak tüzet és vackoltak be éjszakára.
- Holnap át fogunk hatolni az erdőn. Nem lesz gyerekjáték. Óvakodjatok élőtől és holttól is. Semmi sem lesz az, aminek látszik. Az ártalmatlannak tűnő a legveszélyesebb. Halálos varázsigéket kántálva suttog a fák levelei közt átrohanó szellő. A legszebb pillangók bájos tánca a levegőben, kábulatba ejti a gyanútlant és az soha többé nem ereszti. Aludjatok hát, holnap minden erőtökre szükségetek lesz.
Az Óriás és Tóbiás egy mukkanás nélkül hallgatták végig Elina intő szavait. Majd a hosszú utazástól kimerülten, azonnal mély álomba szenderültek…
...egyszercsak a manó - ha csak egy pillanatra is látszott -, mintha egészen megváltozott volna. nem apró, nagyfülű zöld lényecske volt, hanem valami... vagy valaki más. ezt azonban senki sem láthatta, csak Elina, aki rémült tekintettel meredt rá.
- mennünk kell. - mondta hirtelen.
Tóbiás és az Óriás éppen azon versenyzett, ki tud több halat eltalálni a patakban kavicsokat dobálva. meglepődve pillantottak fel rá.
- de hát miért? - kérdezték egyszerre.
- elfogyott a tűzifánk. - válaszolta ugyanolyan ridegen Elina, miközben furcsán méregette a manót.
- nem ér rá? olyan kellemes itt. - nézett rá az Óriás mosolyogva.
- nem. - válaszolta ridegen a lány, és elindult a kunyhója felé.
Tóbiás és az Óriás szomorúan felállt, elbúcsúztak a manótól, és sietve Elina után indultak. apró lábai ellenére a vitéz és az óriás alig érték utol. kérdezgették, hogy mire fel ez a nagy sietség, de Elina addig hozzájuk sem szólt, mígnem egy dombhoz nem értek.
- jobb lenne, ha szorosabbra húznátok a köpenyeteket.- mondta. és sietős léptekkel nekiindult az emelkedőnek.
a többiek nem tudták mire vélni hiszen hétágra sütött a nap, a szél se rezdült, de ebben a parancsoló hangsúlyban volt valami, ami miatt úgy érezték jobb, ha hallgatnak a lány tanácsára.
és milyen jól tették. ahogy átértek a túloldalra, ugyanaz a borzalmas idő várta őket, mint amilyen érkezésük óta tombolt: szeles, hideg. vagyis nem teljesen... most már az eső elállt. helyette maró hideg állt be, hófúvással párosítva.
Elina már rég a házban volt - apró termete ellenére könnyen mozgott még ebben a helyzetben is, miközben Tóbiásnak úgy kellett kapaszkodnia az Óriás karjába - mikor a többiek zihálva megérkeztek. becsukta mögöttük az ajtót, kulcsra zárta, és megkérte a többieket, hogy üljenek le, mert valami fontosat szeretne nekik mondani. nem kellett kétszer mondania, Tóbiásék helyet foglaltak azon nyomban. mindketten kérdő tekintettel néztek a lányra.
- miért kellett úgy elrohannunk és otthagynunk a manót? és miért lett a szép tavaszi időből hirtelen fagyos tél? - kérdezte Tóbiás.
- az nem manó volt. - mondta Elina.
- már hogyne lett volna manó! - háborgott az Óriás. rosszul viselte, hogy újdonsült barátját manólétében kérdőjelezik meg.
- nem, - ellenkezett Elina - ő egy tolvaj.
az Óriás csak tátogott, meg sem bírt szólalni. Tóbiás is értetlenül állt a dolog előtt és kétkedve kérdezte:
- miből gondolod? és egyáltalán mi, ha nem manó? véleményem szerint tökéletesen manóalakja volt.
- mivel képes az alakját változtatni, így nem meglepő. sosem gondoltam volna, hogy ilyen aljas módon közel férkőzik hozzám.
Elina görcsösen markolta az asztalt. látszott rajta, hogy rettenetesen dühös. apró ujjai elfehéredtek olyan erősen szorította, arca is kipirult. de csak egy pillanatig, utána ugyanolyan szelíd arccal tekintett a többiekre, mint ahogyan megismerték.
- mutatok nektek valamit, - mondta - gyertek velem.
két barátja követte őt, be a szobájába, ahol egy kis piros ajtónál megálltak.
- egy picit lépjetek hátrébb. - utasította őket.
Tóbiás és az Óriás szófogadóan engedelmeskedtek.
Elina jobb kezével megérintette az ajtót, ami abban a pillanatban, hogy hozzáért, fehér izzásba kezdett, az ajtó pedig egyre halványabbnak tűnt, és aranyszínű szobát vélt felfedezni mögötte csodálkozó közönsége.
és igen, végül a kép élesebbé vált, minden a helyére került: valóban egy aranyszín terem tárult a szemük elé, közepén egy kis emelvénnyel, mellyen egy fekete dobozka pihent.
Tóbiásék először szóhoz sem jutottak kábulatukban. arcukat látva Elina picit elmosolyodott. arra várt, hogy kicsit összeszedjék magukat, és válaszolhasson a kérdéseikre.
először az Óriás ocsúdott fel:
- én ide nem tudok bemenni... túl kicsi az ajtó - mondta szomorkásan.
- semmi baj - simogatta a meg a vállát Elina -, kihozom neked.
azzal belépett a szobába. apró lépteinek zaja hangosan visszhangzott. óvatosan megfogta a dobozkát, és kivitte a többiekhez.
- mi ez? - kérdezte Tóbiás.
- egy zenedoboz. - felelte Elina.
valóban az volt. egy kis fekete doboz, gyönyörű kagylóhéjberakással. a tetejének az egyik felén nap, a másikon a holdat formázták a kis fényes héjdarabok.
- szép szép... de mi olyan érdekes benne? még a kulcsa sincsen meg... - horkant fel Tóbiás.
- igen, ez a probléma...
a kislány komor arccal nézett Tóbiásra, amitől kicsit elszégyellte magát és kedvesebb hangnemben kérdezett újra:
- miért, talán elveszett?
- nem - válaszolta összeráncolt szemöldökkel Elina -, a ti kis manó barátotok ellopta.
- hát majd szerzünk neked egy másikat, akár az életünk árán is! - kiáltott fennkölten Tóbiás, amitől az Óriás összerezzent, már ismerte ezt, az ilyen jelenetek sosem végződtek jól.
- ez a zenedoboz csak egyetlen kulccsal működik. csodálkozom, hogy nem kérdeztetek rá, hogyan nyitottam ki az ajtót.
- ó, hát... annyi mindent láttunk mi már a nagyvilágban... egy ilyen kis trükk nem hat meg bennünket - hencegett Tóbiás.
Elina arcán átsuhant egy mosoly.
- vagy úgy. akkor bizonyára nem én vagyok az első napgyermek, akivel találkoztok.
- persze persze... rengeteggel találkoztunk már... de azért mesélnél róluk egy kicsit? - kérdezte a pléhvitéz.
- ha gondolod. a Nap gyermekei az emberiség kezdetekor jöttek a világra, hogy őrizzék a halandók legfőbb tulajdonságait, úgy mint például boldogság, szeretet, kedvesség és a többi. amíg a zenedoboz zenél, ezek lesznek az uralkodó jellemzők az emberekben. azonban ahogy mindennek, ezeknek az adottságoknak is van másik oldaluk. pontosabban a hiányuk, ami szomorúságot, gyűlölet és rosszindulatot szül. a Hold gyermekei - akik velünk egyidősek - vigyáznak azokra a zenedobozokra, amelyeket azokat a dallamokat játsszák, amik ezeket az érzelmeket összpontosítják a szívekben. Tóbiás, még sosem gondolkoztál el azon, miért rozsdásodott hüvelyébe a kardod?
Tóbiás óriási szemekkel hallgatott már percek óta, most pedig csak biccenteni tudott a fejével, hogy nem.
- mert nem volt háború, se éhínség, semmi olyan dolog - folytatta Elina -, ami az életeteket megrontotta volna, mert nálunk voltak a kulcsok. azonban most egy varázsló, Lord Xerox elhatározta, hogy ellopja tőlünk őket és megszerzi a Hold gyermekeitől az ellentétes dobozkákat. még mi sem tudjuk, hogy mit akar kezdeni velük, de semmi jó nem származhat belőle... tőlem már sajnos megszerezte, amit akart.
- te mit őriztél? - kérdezte megrendülten az Óriás.
- a kedvességet. az időjárás is azért őrült meg errefelé, mert már nem hallja a dallamát. ahogy Xerox egyre több kulcsot birtokol, annál nagyobb területre fog kiterjedni ez az ítéletidő. de nem ez a legrosszabb... az emberek végül teljesen belebetegednek, elvesztik a lelküket, kegyetlenné válnak.
- és mi mit tehetnénk?
Elina egy-egy medált adott barátainak.
- ezek megvédenek benneteket, hogy veletek ne történjen ilyesmi. segítenetek kell... el kell jutnunk Dragor hegyéig, ahol egy főnix tanyázik. egyedül képtelen lennék rá.
- minek? - kérdezte Tóbiás.
- még nem mondhatom el... de eljön majd ennek is az ideje. - válaszolta Elina.
- értem. akkor talán legjobb lenne, ha minél hamarabb indulnánk. - okoskodott Tóbiás.
- valóban. - válaszolta a kislány, aki elindult, hogy élelmet és egyéb dolgokat csomagoljon a nagy útra.
közben az Óriás teljesen összetörten üldögélt, szemeiből hatalmas krokodillkönnyek gördültek végig arcán.
- akkor... akkor a manó nem is a barátom? - kérdezte hüppögve.
- nem hiszem... de látod, itt vagyunk mi neked. - mosolygott, és kedvesen megpaskolta az Óriás hátát.
Ez kicsit megvigasztalta őt, majd kettesben kimentek Elinához, hogy segítsenek neki, és felkészüljenek a nagy kalandra...
Aznap nagyon jól érezték magukat együtt, jókat nevettek és csak úgy repült az idő lepkeszárnyon.
Észre sem vették, hogy Tóbiás a pléhvitéz és a kislány is a patakpartján sétálnak.
Vidáman üdvözölték egymást a barátok.
Most ,hogy igy együttvagyunk azt javaslom beszéljük meg hova tovább?
Ki-ki megy amerre lát, vagy együtt egy célért bátran előre!
De mi legyen a cél?
Tanakodtak , gondolkodtak.................
Aztán egyszer csak ,
(ezt is át kő írni.)
Az Óriás leült a patak partján és arcát a kezébe temetve szomorkodott tovább. A kis manócska egészen meglepődött, hogy egy ilyen nagy és félelmetes teremtmény hogy tud ilyen gyámoltalanul búslakodni. Egész megsajnálta szegény „csöppséget”. Közelebb lopódzott, de csak annyira, hogy azért a karnyújtásnyi távolságnál messzebb maradjon. Ez esetünkben olyan 3-4 m-t jelentett…
- No, hát ne szomorkodj, Én csak viccelődni akartam.
- Velem mindenki csak viccelődik, mert nagy vagyok, otromba, buta, és ocsmány. Ráadásul gyáva is, mint a kukac…
- Ugyan már. Nézz Rám. Hatalmasak a füleim és zöld a színem – mosolygott a manócska. – És kicsi is vagyok. Egy nagyobb erdei gomba alatt vígan elnyújtózhatok, ha akarok.
- Téged legalább nem vesznek észre az emberek, és nem bántanak… - szomorkodott tovább az Óriás.
- Jól látod… valóban nem vesznek észre…:( Tudod hányszor szerettem volna nagy lenni? Kitűnni a többiek közül? Hogy észre vegyenek, hogy itt vagyok, hogy valaki vagyok és nem egy „senkiházi kis manócska”. – egészen elszontyolodott a kis jószág is.
Ezután csend lett. Nem szóltak. Nemsokára azonban újra, vidám, csilingelő hangon szólalt meg a manócska.
- Felülhetek a nyakadba? – mosolygott kedvesen – Látni akarok. Messzire. Innen akarom látni a tó másik végét, vagy akár a Föld másik végét. Látni akarom. Kérleeek, légyszilégyszilégyszi
Az Óriás ránézett és elmosolyodott.
- Hát, ha nagyon szeretnéd, gyere.
- Juppíí – viháncolt vidáman a kis manócska. – Van barátom, van barátom. :)
- Van barátom, van barátom – ismételgette az Óriás is alig hallható hangon. Csak úgy magában, magának… majd elmosolyodott.
Az Óriás e közben a patakban éppen a reggeli mosakodását végezte, szépen meg is borotválkozott, amikor kuncogást hallott a közeli bokorból.
Amint odanézett látta ,hogy egy manó nevet rajta.
Meg is szólitotta:
-Hát neked meg mi olyan vicces?
-Semmi , semmi , hihihi.
Na a teringettét- mérgelődött az Óriás- megmondod ,hogy min nevetsz vagy azonnal
elhajitalak innen ,hogy lábad nem éri a földet.
Jó- jó .- mondta a manó
Megmondom. : Úgy borotválkoztál meg, hogy
itt ott ,ott maradt a szakáll Igy hát, olyan vicces vagy ,mint egy elvarázsolt sündisznó.
Persze mert nincs tükör amibe belenézhetnék -szabadkozott az Óriás.
De, hol találok én egy ekkora tükröt amiben láthatom is magam.
mikor Tóbiás felébredt, először nem tudta hol van, éjjel van-e, vagy már nappal. kábán felült, megdörzsölte a szemét és felidézte kalandos útjukat a kis házig. végül erőt vett magán, feltápászkodott, lesöpörte ruhájáról a szalmát, majd az ajtóhoz lépett.
amikor kinyitotta, döbbenten tapasztalta, hogy az idő mit sem változott: ugyanolyan zord, esős és szeles, mint amilyen az előző napon is volt. a felhők olyan szorosan ölelgették a napot, hogy egy szikrányi fényt sem eresztettek át. Tóbiás sóhajtott egy nagyot, köpenyébe burkolózott, majd kilépett a szabadba és szapora léptekkel átsietett a kunyhóba.
nagy robajjal rontott be a házba, csak úgy csörrent utána az ajtó, mikor becsapta. fáradtan nekidőlt, majd mikor már levegőhöz jutott, megkérdezte:
- errefelé mindig ilyen tébolyodott az időjárás?
a kislány és az Óriás megszeppenve néztek rá, ugyanis Tóbiás elég ijesztően festett csupavíz öltözékében, amire rátapadtak a levelek.
- pár napja ilyen csak... de... nem hiszem, hogy változni fog. - motyogta szomorúan a lány.
Tóbiás a hang irányába nézett. olyan volt, mintha most látta volna életében először, előtte ugyanis nem nézte meg igazán, mert szörnyen fáradt volt. most azonban ahogy meghallotta őt, rögtön felfigyelt rá, már nem is emlékezett arra, hogy mit kérdezett, a választ pedig elengedte a füle mellett.
apró, törékeny termetű lány volt. tizenkét éves lehetett, hosszú, bozontos haja a derekáig ért. bőre feltűnően fehér volt, vakítóan, mint a hó. hatalmas fekete szemeiben Tóbiás úgy tükröződött vissza, olyan mélységből, mintha egy kút fenekére nézett volna. megbabonázva bámulta a kislányt, aki belepirult fürkésző tekintetébe.
- nem vagy éhes? mi is épp most kezdtünk hozzá a reggelihez.
Tóbiás megborzongott.
- de igen, köszönöm. - mondta bocsánatkérő tekintettel. - ó, most jut eszembe, tegnap elfelejtettünk bemutatkozni egymásnak. én Tóbiás vagyok, Hetedhétországon híres vitéz. benned kit tisztelhetek?
- Elina vagyok. - mosolyodott el a lány.
Tóbiás leült az asztalhoz, Elina szépen megterített neki és oldott hangulatban hozzáláttak az étkezéshez.
Vacsora közben nem beszéltek sokat. Tulajdonképpen semmit. A két fáradt utazónak már csak arra maradt energiája, hogy elfogyasszák az ételt amivel megvendégelték Őket.
- Köszönjük kedvességed kicsi lány. – szólt udvariasan a vitéz.
- Szívesen látlak vendégül benneteket. – válaszolt a lány. – Mi járatban errefelé? Honnan jöttetek, merre tartotok, ha nem titok. – folytatta néhány pillanattal később.
A jóllakott gyomor szóra bírta mind az óriást, mind Tóbiást.
- Messziről jöttünk és hosszú még az út, mit meg kell tennünk. – Szólt az óriás.
- A világ végéről jövünk és a másik végét keressük – így a vitéz, titokzatosan.
A lány egy huncut mosolyt engedett meg magának, de rögtön le is törölte vidám arcáról, hiszen nem akarta megsérteni a váratlan vendégeket.
- Sajnos elfogyott minden ételünk és az aranykészletünk is fogyóban. Ne vedd tolakodásnak, de … ha akadna esetleg néhány napi munka a ház körül némi koszt és kvártély ellenében … Ez a behemót nagyon erős ám. Ha téli tüzelőről van szó, úgy dolgozik mint a kisangyal és úgy aprítja a fát mint száz megtermett favágó. Jómagam inkább a kardforgatás művészetében vagyok jártas…
- Alszom rá egyet és holnap visszatérünk erre. A ma éjszakát töltsétek Nálam és ne aggódjatok semmi miatt. Békés, szép álmokat kedves, váratlan, megfáradt, nagyutazó vendégeim.
- Köszönjük. Hasonlókat Neked is kedves, vendégszerető, kicsi lány.
- Szép álmokat – dörmögte az óriás, de hangja elmúlt mire a végére ért. Elnyomta az álom a konyha asztalnál.
A lány megágyazott a vitéznek a pajtában. Puha szalmát és pokrócot terített le Neki, majd Ő is nyugovóra tért szobácskájában.
Az ajtóban megszeppenve állt a kislány, először szólni sem tudott mikor meglátta a fura vendégeket. Az óriástól kifejezetten félt, hiszen olyan nagy volt, hogy még a pocakjáig sem ért.
A hivatlan vendégek csak álltak az ajtóban,mire nagy nehezen dadogva megszólalt az óriás.
Beengednél bennünket? Nagyon messziről jöttünk és hullafáradtak vagyunk. A kislány először nagyon félt, aztán csak kitárta az ajtót a fura nagy teremtvény csak leguggolva tudott bebújni az ajtón. De nagy nehezen bejutott a barátjával.
Bent egy nagyon egyszerű kis otthon volt, semmi fényűzés, de valahogy mégis melegséggel volt teli a csöpnyi kis lakás.
A tűzhely felől finom illatok terjengtek, a polcokon példány rendben voltak az edények. Egy idő után a pléhvitéz is megszólalt, nem adnál nekünk egy kis enni valót? nagyon éhesek vagyunk....... a lány szólt hát persze, de annyi biztos nincs, hogy az óriás is jól lakjon, hiszen egy ilyen teremtmény biztos nagyon sokat eszik, erre szólt az óriás nem baj mit adsz megelégedem vele......a kislány megteritett és minden finomságot rakott az asztalra, és ők hárman neki álltak enni.......
(ezt majd át, de ne felejtsem el)
az ablakból nézte őket, Tóbiás és az Óriás az azon kiáradó fényre lettek figyelmesek. a lány sziluettje bizalom gerjesztően csalogatta őket kunyhója felé. a rettenetes esőben nem voltak képesek gyorsan haladni, az időjárás mintha valamiért megharagudott volna rájuk. Tóbiást egyszer fel is ragadta egy orkán erejű szél, valószínűleg el is vitte volna magával messzi országokba, ha az Óriás az utolsó pillanatban nem kap a lába után, és hatalmas markába nem kaparintja bokáját. így vergődték magukat át a viharon: Tóbiásba bele-bele kapott a szél, mint egy rosszul sikerült papírsárkányba, az Óriás pedig olyan volt, mint a kisgyerek, aki mindennél jobban szereti játékát, és tán nem ereszti azt soha sem.
mire az ajtóhoz értek, a kislány eltűnt az ablakból, ők pedig tökéletesen bőrig áztak.
mivel az Óriás rettegett a vihartól, de az idegenektől még inkább, így minden erejét megfeszítve kihúzta barátját a szélörvényből, aki tompa puffanást hallatva az ajtónak csapódott, megoldva ezzel a kopogás kérdését. még nem tápászkodott fel a földről, amikor a nagy tölgyfaajtó recsegve-ropogva kinyílt...
Miután az ember felélte, elhasználta, saját önző céljaira fordította a Föld összes energiaforrását, az megelégelte ezt és eltakarított minden élőt, boldog boldogtalant. Saját testével mit sem foglalkozva pusztított. Súlyos sebeket szenvedett, cserébe pedig ismeretlen járványokat, elsöprő erejű orkánokat küldött, hogy megfékezze azt a betegséget, amit Emberiségnek hívnak…
Sok ezer évbe telt, mire a Föld újra kivirágzott. A sivatagok helyén ismét zöld mezők keltek életre. A folyók, melyek eddig vörös színben rohantak magas hegységekből lankás tájakon át hatalmas óceánokig, hogy szépen lassan véres mocsárrá változtassák azt, most újra megtisztulni látszanak.
Néhányan az Univerzum Istenei közül úgy döntöttek segítenek a Földnek abban, hogy egy igazabb faj népesíthesse be. Elküldték tehát fiaikat, lányaikat, hogy vigyázzanak az újjászülető világra. Ők voltak a Nap gyermekek és a Hold gyermekek. A jó és rossz tulajdonságok őrizői.
Ebben az új korban, új fajok jelentek meg az emberekkel egy időben. Voltak leleményes manók, dolgos törpök, bátor óriások. Csupa furábbnál furább lény élt békességben az emberek mellett. Nem is volt meglepő tehát, ha igaz barátságok alakulhattak ki emberek és más fajok között.
E történet két főhőse, az Óriás és Tóbiás a pléhvitéz között is ilyen barátság volt. Rég óta ismerték egymást. Együtt járták a világot, kalandokat, régi legendákat kutatva. Az egyik útjuk során a szokásosnál messzebb merészkedtek szülőföldjük határától és addig ismeretlen tájakon találták magukat. A síkságot felváltották magas hegyek és dombok határolta sűrű erdők. Az óriás haladt elöl, utat törve barátjának, amikor hatalmas szél kerekedett. Érezni nem érezték ugyan, mivel az nem tudott áthatolni a fejük felett egymást szorosan ölelő hatalmas lombkoronákon. Hallani viszont annál inkább lehetett. Aznap egészen félelmetesnek hatott…
Eljutottak egy tisztásra.
- Nézd, Óriás barátom, ott a túloldalon a ház, amiről az a vénember makogott valamit – Szólalt meg a pléhvitéz.
- Ahol a fura kicsi lány lakik – folytatta az óriás.
Itt azonban elkapta Őket egy hatalmas vihar, szakadó esővel, cikázó villámokkal. Az óriás, termetéhez képest igen gyáva volt, ezért azt javasolta Tóbiásnak, hogy próbáljanak menedéket kérni a kislánytól, mert nem szeretné ezt az éjszakát a szabadban tölteni...
